Elszöktem otthonról

Emlékszem, egyszer kislánykoromban elszöktem otthonról. Csak úgy, miért ne. Nem vittem magammal batyut persze, se pöttyöset, se kockásat... Bejelentettem a szüleimnek
hogy elmegyek, kész. Ki is mentem a kapun. Négyévesen az ember még megteheti.
Félig-meddig durcás is voltam, csak egy botocskát vittem magammal, mint a vándorok ha útra kelnek. Mentem - mentem míg egy utcához nem értem, aminek az volt a neve hogy Tüll utca. Ezen befordultam, és néztem magam után csalódottan hogy vajon senki nem jön énutánam? Nem, nem jött senki. Ez van, mentem tovább. Aztán odaértem egy nagy hegy oldalába, ahol madarak csicseregtek, azon az úton felmentem, míg a hegy - inkább domb - tetejére nem értem. Ott aztán meglepődve láttam hogy nagyon alacsonyan van az égbolt, mintha le akarna szakadni. Mit gondoltam, mit nem, megfogtam a botocskámat, és hirtelen átlukasztottam vele az égboltot! Széthasadt, a hasadékon át felnéztem. Láttam hogy ott fenn éppolyan a világ mint ahol én állok lenn. Gondoltam egyet felmásztam. Azóta itt vagyok.